Volt idő, amikor nekik is volt családjuk, volt idő, amikor békességben, boldogságban töltötték az ünnepeket ők is, a szeretteikkel. Együtt készültek az ünnepre, sütötték a bejglit, díszítették a fát, együtt bontották ki a sok-sok ajándékot. Ilyenkor karácsonykor jönnek elő a legszebb emlékek. Emlékek, melyeket örökre a szívükbe zártak az árva gyermekek. Emlékek, melyeket az idő egyre halványabbá tesz. Emlékek, melyek csak az álmokban teljesednek be újra.
Karácsony van. A párás ablakoknál sorakoznak a gyermekek, akik kicsiny kezükkel törölgetik az ablaküveget, hogy láthassák a havas tájat, a hatalmas hópelyheket, a szemközti ház kivilágított ablakát, ahol a család már díszítgeti a fát, a hatalmas ezüstfenyőt, mely a tágas nappaliban büszkén álldogál és várja, hogy hamarosan teljesen besötétedjen, a család körbeállja és énekeljenek. A gyermekek sorban állnak az ablak előtt, hogy mindenki gyönyörködhessen a látványban, hiszen az árvaházban csupán egy kis fenyő áll, száraz ágakkal, néhány ósdi dísszel. Ajándékok nincsenek a fa alatt, de a gyermekek nem szomorkodnak emiatt, hiszen tudják, hogy az igazgató bácsinak nincs sok pénze, nem tudna mindenkinek ajándékot venni. Ezért inkább csak nézik az ablakon, hogy a szemközti kisfiú milyen boldogan nyitogatja az ajándékokat, milyen örömmel öleli át szüleit, megköszönve a játékautót. Némelyik gyermeknek még a könnye is kicsordul, eszébe jutnak szülei, hiszen pár éve még ők is együtt ünnepelték a karácsonyt, azonban az élet közbeszólt. De tudják, hogy szüleik fentről figyelik őket, és nem szeretnék, ha szomorkodnának, ezért már le is törlik a könnycseppeket, hogy ne lássa senki se. A nevelőnő elhívja a gyermekeket az ablaktól. Körbeállják a kicsiny fenyőt és énekelnek. Vacsorára sült hús és főtt krumpli van, egy szelet száraz kaláccsal. Ez az ünnepi menü, azonban a gyermekek nagyon örülnek a sült húsnak, hiszen csak ünnepekkor ehetnek. Vacsora után a szobáikba mennek és imádkoznak. Kérik szüleiket, hogy jelenjenek meg álmaikban és öleljék őket úgy, mint azelőtt régen. Nem kívánnak mást karácsonyra, csak, hogy álmukban újra együtt legyen a család. Mikor a mécses kialszik, lábujjhegyen az ablakhoz osonnak és nézik a szomszéd családot, ahogy együtt vacsoráznak, a gyermeket, aki szép ruhában eszi a mákos bejglit, és a karácsonyfát, mely a sötétben halványan világít, és a gyönyörű díszeket, a fénylő csillagot a fa tetején, mely beragyogja az egész éjszakát.
Egy idős bácsi a templom felé menet észreveszi az ablakon kukucskáló tekinteteket, meglátja a vágyat, a fájdalmat és a reményt az apró fényes szemekben. A bácsinak nincs már családja, az unokái messze laknak, a felesége rég meghalt. Magányosan ünnepel. A gyermekek láttán összeszorul a szíve. Imádkozik a templomban az árva gyermekekért, hogy boldog karácsonyuk lehessen. Aznap éjjel csoda történik. Minden árva gyermek szüleivel álmodik, újra érezhetik édesanyjuk meleg ölelését, édesapjuk biztonságos, védő karjait. Újra együtt a család, igazi karácsonyuk van. Bőséges lakomával, ajándékokkal, szeretettel. Hajnalban azonban a szülők elbúcsúznak, véget ér a mesés álom. A gyermekek felébrednek, megosztják egymással gyönyörű álmukat. Tudják már, hogy csoda történt és boldogan futnak az ebédlőbe reggelizni. Ekkor veszik észre, hogy a kis fenyőből hatalmas, büszke fenyő lett, tele megannyi csodás dísszel, fényes csillaggal a tetején, és alatta sok-sok díszes ajándék. Boldogan futnak a fához, bontogatják a csomagokat és együtt énekelnek. Az idős bácsi pedig örömmel figyeli a boldog arcokat, melyekről eltűnt a fájdalom és a béke, nyugalom és boldogság vette át a helyét. A gyermekek dalokat énekelnek a bácsinak a sok ajándékért és szeretetért cserébe, így a bácsinak is boldog karácsonya lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése