Jéggyertya készítés

Nehéznek tűnő alkotás, de ha már ezt a néhány sort végigolvasod, látni fogod, hogy ez is milyen egyszerű!
Kell hozzá természetesen egy gyertya, lehet olyan, amit a gyertyaöntésnél elrontottunk, vagy épp csak büszkék nem vagyunk rá. :-)Végy egy konzervdobozt vagy egy magas falú kis lábaskát. Állitsd a közepébe a gyertyát, és tegyél a gyertya valamint az edény fala közé száraz terméseket, tűlevelet, száraz virágot, díszes bogyókat, vagy ami épp kezed ügyébe kerül, pl narancs héj szeletkék, kavics, fahéjrudacska, stb.

Ha kellő mennyiségű díszítőelemmel megtöltötted az edényedet, töltsd fel vízzel, de úgy, hogy a gyertya csonkja kilógjon.

Rakd az egészet a fagyasztóba. Néhány óra múlva vedd ki az edényt, ferdén tartsd folyóvíz alá, a hőtől a jég elválik majd a doboz vagy edény oldalától, akkor könnyen kiütögetheted a művet. Felhasználásig tedd egy zacskóba a remeket, majd vissza a fagyasztóba.
Gyönyörű hatása lesz a jégnek, amikor meggyújtod a gyertya lángját és az táncolni kezd a fagyott vízen. Télen, hidegben, lépcsőre, járda szélére is állithatod, hagy gyönyörködjenek az érkező vendégek a fény játékában.

telapos adventi naptar

A gyerekek örömmel számlálják visszafelé a napokat karácsonyig, főleg ha ez a számlálás a télapó szakállán történik.
Ez az adventi naptár nagyon egyszerűen, otthon elkészíthető, minimális hozzávaló felhasználásával.
Szükséged lesz a télapó mintára, amelyet találsz meg, továbbá 25 db vattacsomóra. Piros, zöld és testszínű színezőre, ami lehet színes ceruza, zsírkréta vagy festék. Továbbá a vattacsomók rögzítéséhez ragaszó.

A mikulás sapkáját és arcát színezd ki. Ha akarod kivághatod a képet és egy keményebb kartonra ragasztva falra is akaszthatod. December 1-én kezd el felragasztani a vattacsomókat a megfelelő számokra egészen karácsonyig. Karácsonyra a Télapó szakálla teljes lesz. Bejelölheted a mikulás napját is a számokon, így a gyerekek tudják, hogy mikor lesz tele a csizmájuk ajándékkal vagy netalán virgáccsal.

A hóember

Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!
Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.
Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.
- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!
- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.
- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!
- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.
- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.
- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.
Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.
- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.
- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket. nem harapom meg.- De mifélék? - faggatózott a hóember.- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.
- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; “gyönyörűségem, aranyos kutyácskám”, mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!
- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.
A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!
De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!
A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.
- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!
Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.
Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyúltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.
- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!
Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.
Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.
Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.
- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!Aztán elvonult a tél is.
- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:
Levélke, bújj ki az ághegyen!Füves rét, zöld takaród legyen!Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!Énekeld velem, te kismadár:nem jön a hideg tél vissza már!
És a hóemberre nem gondolt már senki.

A fenyőfa

Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31.Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyőfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.
Télapó bácsinak a gyerekektől
Kedves Télapó!
Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyőt!Játékot majd csinálunk, az nem kell.E levelet elviszi majd Neked egy hóember!
A gyerekek és a Hóember
Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra hóembert csinálni. Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:
Hóember, Hóember,nálad jobb postás nem kell,sötét erdőt járod,levelünk a párod.
Télapónak vidd el őt,keressen egy kis fenyőt,sűrű ágú, zöld szoknyájú,tűlevelű ismerőst.
Hozd el azt a kis fenyőt,minden gyerek várja őt!
Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:- Hm… Ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak?- Vigyél magaddal! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.- Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! - örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.- Errefelé lakik a Télapó? - kérdezett rá a Hóember.
De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.- Vau! Vau! - ugatott fel Bobik, és ő is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember.- Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem.
Egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn…A Hóember megremegett és … darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:- Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet?Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.Megjött Bobik is.- Hol a Hóember?
A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.- Mit viszel, komám? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk!- Eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! - szólt a Róka és elfutott. A Farkas meg utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták :- Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket?- Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.- Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.- Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák.
A nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.- Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót.Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.
- Egy levéllel? - brummogta a Medve. - Hol az a levél?S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél!- Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát - mondta a Medve. - Jöbban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből. Honnan, honnan nem? - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:- Itt a levél! Itt a levél!
Elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz. A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan,hol egy tuskóba botlik. Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.
Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:- Hogyhogy ilyen későn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát?Mindannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszig kialussza magát.
Reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon…

Csendes éj

Réges – régen történt az eset,
Egy messzi országban gyermek született.
Egy kisvárosban, Betlehemben,
Egy istállóban, vályogból emeltben.
Megszületett a Gyermek,
Kiről itt ma szól az ének:
A gyermek Jézus, ki később életét
Értünk adta, emberekért.
.
A Gyermek, ki az égben lakik,
Hol angyalkákkal játszadozik.
De Karácsonykor évről – évre
Visszatér hozzátok a földre.
Előbb az angyalkákat küldi,
A sok angyal a levelet gyűjti,
Amit írnak a jó gyerekek,
És a Jézuskának küldenek.
.
Elbűvölve nézi a gyereksereg,
Karácsony csodája valóra lett!
Íme a ház legszebb szobája,
Betölti Karácsony gyönyörű fája.
Alatta sokféle ajándék hever,
Mind a sok játék gazdára lel.
Vidáman szól karácsonyi daluk,
Majd halkan figyelik pici jászoluk.
.
S egy csodás csillag nyomában
Három király az éjszakában,
Keresve keresik a kisdedet,
Ki – úgy hírlik – egy istállóban született,
Szénán és szalmán fekszik ott.
A három királyok mily boldogok,
A kisded előtt térdre borulnak,
S a jászolhoz rakják mind ajándékukat.

Mióta van csillag a karácsonyfa csúcsán?

Egyszer, réges régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.- Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.- Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.- Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.- Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. - recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.- Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.- Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult, … és visszapottyant a fenyő ágai közé.A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel. - Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.- Jól van. - szólt búslakodva a kis csillagocska.- Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton.Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.- Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy- egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Kiskarácsony

Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már nagylány. Nem úgy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg. Legutóbb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud. Vajon mi lehet az a minden?
- Mosogatni is? - kérdeztük.- Mosogatni nem, mert magasan van a csap. Meg nagyon törékenyek a poharak - felelte. - De azon kívül mindent.- Igazán nagynak érzed magad? -kérdeztük.- Nem érzem - mondta -, nagy vagyok!- Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?
A társaság hat mackóból, két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt. Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.
- Nem! -mondta. - Hálótárs mindenkinek kell!
Beláttuk, hogy igaza van.
-De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak? - kérdeztük.-Teljesen fölösleges engem karácsonyeste elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát - felelte. - Inkább segítek én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.
Anyával elszomorodtunk egy kicsit. Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.
-Jól van - sóhajtottam végül -, de mégis, hogyan gondolod?-Tudod - kezdte izgatottan -, karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal. Nincs nyitva se cukrászda, se semmi. Mindenki sétálgat és fázik. A nagypapák az órájukat nézegetik, hogy mikor lehet már hazamenni. A gyerekek meg sajnálják őket.Most már tényleg elszomorodtunk. Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket?
- Hát akkor mit lehet tenni? - kérdeztük.- Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.
Meglepődtünk:- Honnan tudod, hogy készen vagyunk-e már?
Anikó türelmesen megmagyarázta:- Amíg bent vagytok, ég a villany. Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.
Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.- És mi lesz a Nagyiékkal? - kérdeztük.- Végre itthon maradhatnak - mondta a lányunk. - Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.- És semmi Télapó meg Jézuska meg angyalok?- Semmi -mondta eltökélten, majd látva elkeseredésünket, megenyhült: - Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel. De csak ha jelt adok!
Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét, éktelenül fölháborodtak. Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!
- A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!
Próbáltuk megmagyarázni, hogy az “ártatlan csöppség” találta ki az egészet. Végül is hiába volt minden szó, Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez. Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony. Azonban ő is hajthatatlan volt. Végül, hogy mindenkinek igaza legyen, kieszelte a legjobb megoldást:
- Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.
Karácsony este aggódva búcsúzkodtunk az ajtóban.- Menjetek csak nyugodtan - mondta Anikó -, olyan meglepetés lesz, hogy az csuda!
Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk. Csak keringtünk a ház körül, Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött. Az utca tele volt sétálgató nagymamákkal, nagypapákkal meg unokákkal. Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehettünk. Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket. Ancsának ragyogott a szeme:
- A süteményt a sütőben felejtettétek, de nincs semmi baj, mert amikor füstölni kezdett, leöntöttem vízzel!
Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor. A Nagyi persze mondta:
- Ne vegyétek el a gyerek kedvét! Ugye, kis csillagom, lesz még más meglepetés is!- Lesz! - mondta Anikó. - Csukjátok be a szemeteket!
Becsuktuk. Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk. Nyikordult a kilincs. Vártuk, hogy Anikó megszólal: tessék, szabad! De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a kilincs. Aztán motoszkálás, nyögdécselés. Résnyire nyitottam a szemem. Legelőször megláttam a Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót. Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem, meg Anikót. Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral. Rosszat sejtettem. Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra, így nem tudhattuk, hogy rossz a zár. Tapintatosan várakoztunk. Végül elkeseredetten megszólalt:
- Nyissátok ki!- Már kinyitottuk! - mondtuk kórusban.- Nem a szemeteket, hanem az ajtót! - pirult mérgében Anikó.
Próbálta a Nagyi, de nem ment. Aztán próbálta Anya, de neki sem ment. Azután megpróbáltuk mi, férfiak.
- Szép kis meglepetés - dohogtam, de rám szóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart. Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez. Rázogattuk, feszegettük a makacs kulcsot, eredménytelenül.Végül, nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba. A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy “kisült-e már a kalácsom”. Segítettünk végigénekelni. Csak a “hadd egyem meg melegében”-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk. Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:
- Na most!
Olyankor nekidúltunk a bezárt ajtónak. Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:
- Na, most!
Az ötödik “na most” után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára. A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.
Amikor a szomszéd bácsi fölgyújtotta a villanyt, ott hevertünk egymás hegyén-hátán. A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz. Hajában levelek, gyertyatartók, ezüstszalagok. Végignézett rajtunk, elnevette magát, aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom …Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk. Anikóra néztem. Ő is teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt.Mint egy nagylány

Bartók Julianna A hiu hoember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!
Mondtam a hóembernek:- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

Móra Ferenc A telapo haragja

Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre tették a meleget.
Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.
No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.- Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.- Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.- Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?- Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.- Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!
No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:- Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az emberek.
Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.- Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.
Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.- Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.
Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.
Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:- Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.
Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.
De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:- Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!
Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.Pedig ugye, kár?